Prológus ~ Kezdet

Mosolyt!

Kinyitja kapuit a harmadik blogom, ami az eddigiektől eltérően nem fanfiction, így csak a fantáziámra hagyatkozhatom! Remélem akik eddig is az olvasóim voltak, azokkal itt is találkozom! 

Mint látjátok, a blog kinézete még kezdetleges, de szerettem volna elkezdeni, így remélem eltekintetek ettől!

Sokszor ölel bennetek: JuliaBoo

~*~*~*~

Sejtelmem sincs, hogy miért kell abban hinni, amit hallunk, amit olyan valaki mond nekünk, akinek a bizalmát nem értékeljük, csak kényszerszerűen meghallgatjuk a véleményét. De milyen is az a vélemény, amire hallgatunk? Felszínes és hamis? Igen, az de mégis ott van a fejünkben a kis „ha”, amire automatikusan hallgatunk és figyelünk. Ezért befolyásolhatóak a bolond emberek, vagyis azok, akik könnyen elhiszik, amit mondanak nekik, és némi gondolkodás után arra a következtetésre jutnak, hogy annak a másik embernek is valahonnan kell szereznie információt, így nem kételkednek a realitásban esetleg magában a valóságban.
Érdekes ezeken a mondatokon elgondolkoznom, hiszen elég lenne ha kinyitnám a szeme és kedvesen üdvözölném a környezetembe tartozó embereket, akiket éppen jellemeztem. A „bolondok”. Abszolút hozzájuk illik ez a megnevezés és semmi kép tudnám sértésnek szánni – még akkor sem ha nagyon szeretném – mivel az igazság néha fáj, de attól még igaz. Ahogy az is igaz, hogy nem szabad az ágyban tölteni egy egész napot, mert egyszer majd vissza kell adni. De kinek is kéne ezt „visszafizetni”? Mintha kölcsön kaptuk volna az életünk, amivel azt teszünk, amit akarunk, de ha valami olyat hajtunk végre, ami valakinek nem tetszik azt úgy is „megfizetjük”. Kész röhej az egész.
Ezektől mind eltekintve még is fel kell kelnem, hogy még egy napot éljek, hogy még egy nappal idősebb legyek, hogy még egy vonásom legyen a könyvben, ahol a napjaim számlálom. Mókuskerék az élet, esetleg olyan, mint egy óriáskerék, ami körbe-körbe forogva – nem mozdulva – ugyan azt csinálja nap, mint nap. Izgalmas, ugye?
-          Leila? – szemeim kipattantak, mintha tüzes vasat nyomtak volna a hátamhoz, olyan égető érzés lett úrrá rajtam. Hirtelen fordultam meg az ágyamon hason fekvésből a hátamra. Minden álom kiszökött a szememből, minden nyugalom eltávolodott a környékemből és úgy meredtem a szemeim elé táruló nőre, mintha életemben nem láttam volna. – Édesapád szeretne veled beszélni – talán mosolygott, de nem vagyok benne biztos, bár a kedvesség a hangjában egészen kivehető volt, de a mimika sokkal többet jelent, mint a hanglejtés. – Azt kéri, hogy menj le az ebédlőbe. Ott vár Rád – Édesanyám igazán furfangos nő tud lenni, de ennyi év után már nem tud ezzel a szöveggel meghatni.
-          Értékelném, ha egyenes és őszinte lennél, csak egyszer az életben – vetettem neki oda, miközben felvettem a ruháimat, amik a szolid kislánnyá varázsoltak. Mindent elrejtettek belőlem, amit egy nőnek meg kéne mutatni. De kinek is mutattam volna, a szüleimnek?! Tudtam, hogy nem kérte, hogy menjek le hanem parancsolta, és azzal is tisztában voltam mit szeretne mondani, de éppen nem volt ellenemre, így engedelmesen tettem, amit „kért”.
-          Ülj le! – mutatott Apám a vele szemben lévő székre. Sosem fog kedvesebb lenni ez pedig tipikusan olyan dolog, amibe jobb nem belekötni. – Döntöttem – kezdte. A hangja nyers volt, én pedig meg sem lepődtem. – Katona leszel, viszont a női kiképzések teljesen elavultak, puhányoknak valók, te pedig nem vagy az fiam! – az arca merev lett és az ér a halántékán kidagadt. Rémisztő volt.
-          A lányod vagyok – unottan megigazítottam a hajam, mintha számított is volna valamit.
-          Mától kezdve nem – mutatott rám. Régi katona reflex – vagyis anyám ezzel magyarázza, apám viselkedését -, ami abból áll, hogy ha valamit komolyan és rendítetlenül elgondol abba nem enged beleszólást. – Katonai utánpótlás, ismered ezt a kifejezést? Ide csak a legelitebbek kerülhetnek be, akik olyan kiképzést kapnak, amit miután elvégeztek rögtön alkalmazhatják a seregben – az arca szikrázott a büszkeségtől, de nem értettem miért olyan büszke, vagyis, hogy mire olyan büszke. – A hó negyedik napjától ott kezdesz, de nők nem mehetnek, így férfi leszel a mai naptól! – szemeimet nagyra meresztettem, így bámultam bele az apám szürke íriszeibe, amikben egy csepp szeretet sem volt. Olyan szemei voltak mint az aszfalt. Nevetni kezdtem a kijelentésén, hiszen nem változhatok át az egyik pillanatról a másikra nemileg.
-          Hogy kerülök be? – még mindig nevetve kérdeztem, nem értettem a dolog komolyságát, sőt semmit ezzel kapcsolatban. Nem fogtam fel, hogy a jövőmet pecsételték meg.
-          A papírjaidat elintéztem, a belső kapcsolatok is aktívak. Leonard Redway néven vagy a listán, erre a névre kell figyelned a kiképzés alatt, értetted? – parancsolóan beszélt, pedig semmi oka nem volt rá. Talán ez is egy reflex? Függőség-e az amiben az apám szenved? – Alden Russel századosra emlékszel? Amikor leszereltem még csak tizedesi poszton volt, de azóta már sok idő eltelt – kezdett visszaemlékezni, én pedig attól tartva, hogy folytatja a szavába vágtam egy erélyes „igen”-nel. – Ő lesz az egyik kiképzőtiszt.
-          Ennyi? – homlokom erősen ráncoltam, mivel egy ilyen bevezetés után egy csattanósabb felvilágosításra számítottam, de akinek a kicsi nem elég a nagyot nem érdemli. Ez egy szörnyű mondás, mert például, ha valaki egy kis pofont kap, de egy nagyra vágyik, azzal mi is történik? Csak kicsit fog kapni élete végéig, mert nem értékelte azt?
-          Eldöntöttem, hogy ez így lesz, mivel én férfit szerettem volna a családba, aki erős, mint jómagam, és folytatja a családi hagyományt, de mivel a sors nem így rendelte, neked kell felérned egy férfival – megvetően nézett rám, amiért nő vagyok. Nem szeretem az apám, ez pedig nem súlyos kijelentés, ez megint csak egy megbántódást nem igénylő igazság.
-          Sosem leszek olyan, mint amilyen Te, és nem azért mert nem fiú vagyok. Egyszerűen csak azért mert vannak emberi tulajdonságaim – elkapta a kezem és szorosan megához húzott. A kemény arcvonásin talán még kopogni is lehetett volna, olyan ingerülten nézett rám.
-          A szemtelenséget nem fogják tűrni, készülj fel! – kirántottam a kezem, mintha én lennék az erősebb, pedig kár latolgatni az esélyeinket, ő mindenképp életrevalóbb – testileg, értelmileg és szellemileg nem.
-          Akkor Téged, hogy tűrtek meg? – átszűrtem a szavaim a fogaim közt. Tudtam, hogy ezzel betelik az a bizonyos pohár, és így is lett. Hatalmas pofon csattant az arcomon, ami csípett és lenyomatot hagyott az arcomon. Apai szeretet. Édesanyám hangos sikollyal rohant közénk és a karjai közé zárt engem.
-          Mit művelsz? – förmedt rá anyám. Eltoltam magamtól, hiszen nem vagyok én babusgatni való plüssállat.
-          Te is kérsz? – apám forrt a dühtől. Egy gramm érzelem sem volt az arcomon, olyan voltam, mint egy szobor, akinek egy arca van egész életében.
-          Megőrültél! Nem küldheted férfiak közé! Megölhetik, nem teheted ezt a saját lányoddal! – a tipikus női reakció, amire minden esetben szükségtelenül is szükség van.
-          Nem hiszem, hogy az enyém – ezután a mondat után csend uralkodott az egész házon. Mind a hármunk megdöbbent apám kijelentésén, még ő maga is. Érlelődött bennem a válasz, amit muszáj voltam közölnöm vele, hogy nehogy azt higgye, ő nem rontott el semmit.
-          Hidd el, én lennék a legboldogabb – szóltam, majd azzal a lendülettel elindultam az ajtó felé. Csend követte a távozásom, így tudtam, hogy a mondatom célba talált.
 
Leila Redway vagyok, és bármire hajlandó vagyok, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak, hogy akaratom ellenére eleget tegyek apám elvárásainak, pedig most teszem kések alá az életem, amit ingyen kaptam, de mégis sokat kell érte fizetni. Hogy is mondják? Olcsó húsnak híg a leve? Mindenesetre kész vagyok mindenre, amin át kell mennem, hogy apám szemébe nézhessek úgy, hogy már letettem valamit az asztalra!