2. Fejezet - A Százados

 Mosolyt!

 Itt lennék újra, a nyár elején megérkeztem a 2. fejezettel, ami az utolsó a felvezetéses kategóriában, mivel a harmadik fejetettől kezdve belecsapok a habokba. Nem tűntem el, csak nem volt lehetőségem kirakni a fejezetet, de közben szorgalmasan írtam őket word-ben. Nem tudom, hogy miért, de néhol a szövegben összemennek a betűk és elég picikék, de ezzel nem tudom mit tenni. A kinézettel kapcsolatban annyi mondandóm lenne, hogy Miss Babe megígérte nekem, hogy amint ideje lesz megoldja ezt a problémám, én pedig türelmesen várok erre. :)
Sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy a díjakkal nem fogok szenvedni - ez igazán szörnyen hangzik -, mármint, nem fogom őket kirakni, talán néha-néha egyet, mert szerintem a díjakból sok mindent meg lehet tudni az íróról. Viszont nem vagyok egy időmilliomos, így nem fogom kirakosgatni őket, ne haragudjatok. Persze nagyon-nagyon szépen köszönöm a már megkapott díjakat igazán sokat jelentenek! :)
Várom a véleményetek erről a részről! :)

Ölel Bennetek: JuliaBoo






A világ nem elég tágas ennyi embernek! Meg sem lepődtem, amikor a hatalmas teherszállítóban a nyomor tetőfokán táncikáltunk. Bár ez nem volt a világ, nekem mégis úgy tűnt itt csoportosul minden, ami a világot jelképezheti. Az emberek egytől egyig pocsékok és önzők, ha arról kel beszélni, hogy a saját kényelmük hogyan biztosítják. Nem lepődtem meg, hogy a vonatúthoz hasonlóan a hajóúton is állnom kellett, de nem kerestem magamnak a bajt, így nem mozdultam álltamból sehova – egy ideig. Kíváncsi lettem volna arra, hogy a sok arc, amit láttam mivel volt egy kis világosság, miért van itt. Az egyetlen ember, akinek tudtam mi oka van most itt szenvedni, az én voltam. A fal felé fordultam, hogy ne kelljen senki arcát se néznem, mivel mindegyik arckifejezés hasonló volt. Mintha kopírozták volna őket. A dali nagyember, akinek az üres táskája sorsa fontosabb, mint egy nő, vagyis férfi sorstársa lábai épsége – ez igazán beképzelten hangzik – szemben állt vele, így még egy okot találtam a százzal egybevéve, ami miatt semmi kedvem nem volt előre fordulni.

-           Valaki? Kártyázni? – sutyiban magam mellé pillantottam, és meglestem, hogy ki szájából csusszantak ki ezek a szavak. A húsz emberből ha jól emlékszem tíz ült és ő köztük volt, így gondoltam, nagy tekintélye lehet köztünk, pedig nem volt egy erős testalkatú ember, sőt az én szemeimnek túl esetlennek tűnt. Ülve. De amikor felállt, és mindenki fölé tornyosult hamar véleményt változtattam. Vállai átmérője bőven kétszerese volt az enyémnek, az állkapcsa pedig minden egyes levegővételénél megfeszült. Az arcán kisebb nagyobb vágások éktelenkedtek, amiket valószínűleg nem a házi kedvence hagyott ott emlékeztetőknek. Bár nem volt izmos, sem erősnek tűnő, mégis mindenki rá kapta a fejét, amint megszólalt.
-           Nem kutatták át a táskád? – tegeződtek egymás között. Úgy tettek, mintha régmúltból ismernék egymást. Felettébb furcsa volt, hiszen az én szemeimnek minden pillanatban akadt egy-egy új arc, pedig, volt elég időm a képüket tanulmányozni. 
-           Jókor voltam jó helyen – felelte, majd a kártyákat szétterítette a földön. Én csendben figyeltem, ahogy osztotta a lapokat a bátor jelentkezőknek, akik egy kört alkotva letelepedtek a kártyalapok közé. Jelentkeztem volna én, ha értettem volna ehhez a játékhoz, de sosem avattak be ebbe az elvont, függőséget okozó szenvedélybe. Ki tudja, lehet hogy jobban is jártam.

Nem telt bele sok idő, de már hangosan üvöltöztek a társaság lelkei. Hol egymást szidták, hol arra ugattak, aki nem állta a tétet. Kezdett érdekelni a dolog, így lassan – úgy hogy senki ne lássa – oda lépdeltem melléjük és érdeklődve néztem, hogy mi váltja ki belőlük ezt a hangzavart. A kör közepén – ami inkább volt egy csúf rombusz, mint kör -, a kártyatorony mellett egy halom, a hétköznapi életben jelentéktelen, tárgy pihent. Zoknik, kötszerek, befőttesüveg gumik és néhány – az évek alatt megkopott – apró pénz. Furcsa mód nem úgy néztem ezekre a dolgokra, mint jelentéktelen és haszontalan dolgokra, inkább úgy, mintha valami kincses bányából szalajtották volna őket. Mert be kellett, hogy valljam egy befőttes guminak én is igazán örültem volna.
Erélyes hangú emberek társaságában nem látják azt, aki csak néz, és nem beszél. Olyan ez, mint amikor végignézel egy hatalmas réten és a szemed csak füvet lát, majd amikor még egyszer végig pillantasz rajta, és legelteted a szemed a pázsiton – micsoda szófordulat -, feltűnnek a kis virágocskák, amik kiemelkednek a zöld „tengerből”. Na, ezek a virágok a harsány emberek, a csendes és inkább a tömeg mögé húzódó emberek, pedig a kis fűszálak.
-           Utolsó kör, aki nyer, az visz mindent – a mondat csendesen hasított végig a parázsló levegőn, és közben mindenki fülébe belopta magát. Szinte tapintani lehetett az izgalmat, ami az unalom szülötteként vibrált a levegőben. Bosszantó, hogy milyen találékonyak az emberek néha. Mialatt ott álltam a kisebb társaság közelében pár embernek megtudtam a nevét. Igazán büszke voltam magamra, mivel az én nevemet még senki nem tudta, de én már tudtam az övéjüket. Egy lépéssel előttük jártam, vagyis kettővel. Igazi kommandósnak érzetem magam. A magas férfi, aki kezdeményezte ezt a játszmát, Joseph Canno névre hallgatott, de mindenki csak Jonno-nak hívta. Kíváncsi lennék arra, hogy hogyan válogat a sors az emberek között, hogy dönti el, kinek ad és kinek nem ad becenevet. Nem volt kérdés, ő volt az aki irányította a többit, olyan tipikus vezér egyéniség volt. Semmi kétségem! Vele szemben foglalt helyet a férfi, aki szeret kötekedni és igazán odavan a táskájáért – nagyon a bögyömben maradt a dolog -, az ő neve pedig Nick Lawson volt, és őt nem ajándékozta meg az élet egy becenévvel sem, ha nem tekintjük a „seggfej” jelzőt annak – márpedig nem. A körben ült még az a fiú, mivel nem nézett ki férfinak, akit a búgó hangja után tudtam beazonosítani, ő volt az, aki felszólalt még a vonatban Lawson ellen. Ryan Holden, aki kiköpött úgy festett, mint a fejemben megalkotott kép a Zabhegyező főszereplőjéről. De talán a név miatt gondoltam csak így. Az arca kedves volt, olyan mint egy kisfiúé de az alkata, mint egy érett férfié. Már nem is tudom, hogy


hasonlíthattam össze a Zabhegyezős fiúval…
-           Holden, mutasd a kártyáid – mindenki elhalkult, és minden szempár Jonno-ra szegeződött, akinek az arcvonási olyan élesen rajzolódtak ki, mintha egy rajzfigura lenne.
-           Aki kezd, az mindig bukik – halványan elmosolyodott és letette a lapjait. Ő kezdett, és ha az ő elvét nézzük akkor bukik. Őt követte egy szőke hajú, halványkék szemű fiú, akinek olyan fehér bőre volt, mint a tej. Ő is letette a lapjait, amiken különféle figurák voltak, szív, rombusz és ezekhez hasonló alakzatúak. Csak rázta a fejét, mintha tudta volna, hogy veszített. Jonno feje ki volt pirosodva az izgalomtól, és én őszintén féltékeny voltam rá akkor. Hiszen egy ilyen – számomra – jelentéktelen dolgon ennyire tud izgulni, ennyire el tudja felejteni e miatt, hogy hol van, és hogy hová tart. Szerintem én ilyenre nem lettem volna képes.
-           Lawson? – kérdezték majdnem egyszerre a bronz bőrű férfitól. Az lassan emelte a lapjait maga elé, mintha valami nagy dologra készülne. Szánalmas lassúsággal tette le a lapokat, ezzel citerázva az „ellenségei” idegein. A szőke fiú már beletörődött a veszteségébe, de Holden nagyon szurkolt, hogy az ő lapjai legyenek a nyerők.  A halántékán kidagadt az ér, majd dobolni kezdett a kezével a térdén. Furcsa alak volt. Végül, mikor Lawson letette a lapjait, sokan felkuncogtak a nézők közül. Valószínűleg a lapok nem értek fel Holden lapjaival, mégis hatalmas körítéssel tette le őket. Kicsit sem tartottam humorosnak Lawson viselkedését, viszont velem ellentétben mindenki értékelte ezt az egész színjátszást. Mellettem egy velem egy magas izzadt, szőrös férfi figyelte a játékot hangosan hahotázva. Ez nem is lett volna idegesítő, de sikeresen elrontotta azzal, hogy megállás nélkül csak egy mondatot ismételgetett, ami így hangzott: „Ez kurva jó, esküszöm kurva jó!”. Vagy ötször megismételte ugyan azzal a hangsúllyal, mintha  megakadt volna az idő tengerében.

A figyelmem hamar Jonno-ra szállt, aki a többiekkel ellentétben még a kezében tartotta a lapjait. Az arca érzelemmentesen állta a harcot a mi pillantásainkkal szemben. Párszor körbenézett a társain, majd teljesen normálisan letett a lapjait. Lawson arca elismerősen bólintott, a többieké pedig olyan volt, mintha kőből lett volna. Feltűnés nélkül próbáltam megérteni, hogy mire volt ez a nagy meglepettség, de válaszul csak a saját zaklatott szívdobogásom kaptam. Majd amikor megláttam Holden arcát rájöttem, hogy nem ő nyerte a játszmát, a másik jelölt pedig Jonno volt.
-           Flösse van – jegyezte meg valaki a tejfelszőke fiú mögül. Jonno nem szólt semmit, nem kezdett el ordítozni és kontrollálatlanul ontani magából a büszkeségét. Csak ült a helyén semmit mondó arccal, mintha nem is ő nyert volna. Percekkel később behajolt és magához húzta a „nyereményt”. Olyan csend volt, amit még fenyítéssel sem tudtak volna elérni. Le merem fogadni voltak olyanok, akik levegőt sem mertek venni.
-           Kié a zokni? – szólalt meg végül Jonno.
-           A tiéd – jött a válasz a tömegből. Jonno csak megrázta a fejét és feltette újra a kérdést.
-           A enyém – Holden felállt és értetlenkedve lépett oda Jonno-hoz.
-           Tessék – nyújtotta oda neki a zoknit Jonno. – Egy következő meccsre – kacsintott a fiúra. Ebben a pillanatban kezdtem el tisztelni ezt az embert, ahogy mindenki körülöttem.

~*~*~*~

Semmi nem fogható a szabadsághoz. Miután a Nap eltűnt az óceán habjai mögött, és a Hold lépett a helyébe az ajtók, amik eddig fogságra ítéltek minket kinyitották kapuik és elengedtek minket.
Tömörülve nyomultunk ki a fedélzetre, olyan vággyal a friss levegőre, amit muszáj volt csillapítani. Amint az ég került a korhadt rozsdás vas fal után a fejem fölé furcsa érzés kerített a hatalmába. Mindenki szétszéledt, nem volt parancs, nem voltak szabályok, hogy mit csinálhatunk és mit nem ezen az éjszakán. Nem adtak magyarázatot semmire, amit nem bántam, mivel néha jobb kevesebbet tudni a dolgokról.
Amint kikerültem a szúfolt vállak erdőjéből, tudtam, hogy nem kell keresnem társaságot magamnak, inkább el kell kerülnöm az embereket. Különös vonzást gyakorolt rám a magányt, és nem éppen voltam ellenkezős hangulatomban. Így hát levetettem magam egy padra, közel a hajóorrhoz és hagytam, hogy a Hold az arcomba világítson. Akkor azon tűnődtem, hogy miért csak este engedtek ki minket, esetleg szeretnének elrejteni bennünket a Nap szikrázó szemei elől, hogy a Földön csak a Hold legyen az, aki tudja, hogy mi is itt vagyunk ezen a hajón?! De aztán befejeztem ezt a „személyiséget adok az égitesteknek” gondolatmenetemet, és álomra hajtottam a fejem.
-           Redway? – erőteljes hang szakította félbe az édes álmomat. Félkómásan felpattantam és egyenes háttal tisztelegni kezdtem. Szemeim épp, hogy ki bírtam nyitni a fáradtságtól. – Gyere! – mellkasáról le tudtam olvasni a rangját, és igazán büszke voltam magamra amiért cakkba vágtam magam mikor megszólított. Fegyelmezetten követtem végig a fedélzeten a magas alakot, aki nem meghazudtolva a százados posztját elképesztő gyorsasággal gyalogolt előttem. A tömeg a hajnali fények világában hirtelen elcsendesült és ránk kapta a figyelmét. Akkor kezdtem el igazán izgulni, amikor a tömegből valaki erélyesen „suttogta” ezt a mondatot: „Na ezt sem látjuk újra”. Megfagyott bennem a vér, és már bántam, hogy rám talált a Százados.
-           Nos… - csapta be maga után a kabin ajtaját. A szoba ahol voltunk egy klausztrofóbiás rémálma lett volna. – Remélem, tudod miért vagy itt – nem nézett rám, csak elkezdett öltözni. Lassan gombolta ki az ingjét és vette le magáról. Nagyot nyeltem és igyekeztem megérteni mi történik.
 – Alden Russel százados vagyok!