1. Fejezet - Lassú léptek a jövő felé

Mosolyt!

Mint látjátok, nem tartom a szavam, ami az én esetemben nem meglepő! A kis szétesett világom nem igen áll vissza a megszokott hétköznapokba, de minden jóhoz idő kel - vagyis én így gondolom. Szóval nem fogok várni a következő résszel addig, míg a másik blogom befejezem, hiszen olyan változó a hangulatom, hogy hol az egyikhez, hol a másikhoz tudok szívből jövő dolgokat írni. Rengeteg ötletem van a történethez, de nem kezdhetem el a közepén, így remélem kitartotok a blog mellett, míg bele nem bonyolódunk a történtekbe. Fel kel vezetni a szálakat! Elkezdtem az interneten keresgélni, hogy tájékozódottabb legyek a katonaság terén - nem szeretnék marhaságokat összehordani. Remélem élethűnek tartjátok, bár egy kis "mese effektet" muszáj belevinnem!
Köszönöm azoknak akik feliratkoztak, akik véleményeztek, és külön köszönöm Ciara-nak a díjért, nemsokára kirakom!

Ölel Bennetek : JuliaBoo

Vannak pillanatok az életemben, amiket szeretnék még átélni, amikre szeretnék visszaemlékezni, ha idősen ugyan ezt a naplementét fogom nézni, mint most. Tényként közöltem ezt a „fogom” dolgot, bár semmi okom nincs ezt alap dologként nyilvántartani, hiszen lehet, hogy ebben a pillanatban történik velem valami, és ettől a pillanattól kezdve már nincs jövő csak múlt.
Óvatosan a tervezgetésekkel, mert a pofára esés és a kudarcot vallás a legkeményebb pofon, amit az élet – embert nem kímélve – osztogat.
A tópartról néztem a házunkat, ami esti pompájában világított. Mivel úgy jellemeztem a fényeket, hogy pompásak, így lemerem fogadni, hogy sokak agyában valami kirívó gazdag épület képe alakult ki, de ezt azonnal vessék el. Egy családi ház, a puszta közepén. Egy kis házacska aminek az ajtajára nagy betűkkel fel lehetne írni, hogy „Antiszociális család”. Mindentől elzárva élni olyan, mintha hagynánk a kedvenc ételünk megromlani az orrunk előtt. Nyomasztó környezet, én pedig mindent megteszek, hogy minél hamarabb nevetve integessek ennek a helynek. Ez nem igaz, hiszen nekem semmi  bajom nincs ezzel a természeti csodával, aminek a része lehetek, nekem inkább a társasággal van problémám, amit akarva akaratlanul is, de tűrnöm kell.
Édesapám egy igazán tiszteletre méltó ember egy olyan idegen számára, aki életében először ismeri meg őt. Az első benyomások nagy mestere, de a második benyomás után mindenki rájön, hogy egy kőtömbbel társalog. Olyan érzéketlen – nem abban az értelemben -, hogy bármit is mondjon neki az ember, csak egy elismerő – nem feltétlen elismerő, néha egészen megvető – bólintással reagál, ha különösebben nem tud rá mit felelni.
Erre egy tökéletes példaként lehet felhozni azt, amikor közölték vele, hogy meghalt az anyja. Éppen egy fontos tiszttel folytatott egy számára fontos megbeszélést, amikor egy altiszt közölte vele az üzenetet, amit telefonon keresztül küldtek apámnak. Rém laposan rápillantott a katonára és csak bólintott egyet. Mintha csak azt mondták volna neki, hogy kész a kávéja. Abnormális. Bár őszintén nem tudom én hogyan reagálnák, ha közölnének egy ilyen hírt velem. Kitudja, lehet, hogy ebben apámra ütöttem.

-           Merre voltál kincsem? – anya féltő hangjával üdvözölt, én pedig a fejem rázva néztem rá. Nem tudom miért kell így viselkednie. Úgy tesz mintha nem tudná hol voltam, úgy csinál mintha féltene.
-           Itt vagyok, az, hogy eddig hol voltam lényegtelen – rámosolyogtam, hogy nehogy gorombának gondoljon. Nem szántam otromba mondatnak, csak szerettem volna ha tudja én mit gondolok erről az egészről.
-           Holnap harmadika van – közölte halkan. Kiborított, hogy ilyen világkatasztrófaként kezeli a bevonulásom, mintha a pokolba mennék.
-           Holnapután pedig negyedike – biccentettem felé. Nem érthette miért vagyok ilyen nyugodt, de ameddig nem kell a kihívás elé állnom, addig nem pocsékolom az energiám az izgulásra.

~*~*~*~

A magyarázkodás nem segít a helyzetünk javításán, viszont megnyugtatja a lelket, olyan mintha simogatná. Nem tudom miért lett úrrá rajtam a félelem, de muszáj volt megmagyaráznom magamnak a történteket. Keresnem kellett egy bűnbakot, akire minden sérelmem felaggatom, egy olyan valakit aki befolyásolja az életem, ez pedig apám volt. Valódi utálatot éreztem magamban, de bármennyire is tápláltam ezt a negatív érzést a mellette lévő szeretet nem adta fel a küzdelmet, és kivívta magának a figyelmet. Tudom, hogy minden okkal történik, így nem bántam amikor a hátizsákom – ami az egyetlen „bőröndöm” lehetett – a vállamra kaptam. Hajam fel kellett, hogy kössem, mivel úgy kellett kinéznem, mint egy ellenkező nemű ember. Nem hagytam, hogy levágják a hajam – ennyi tartás még maradt bennem. Lenge ruhák borították a testem, körülbelül úgy festhettem, mintha nagyok lennének rám a ruháim. Szánalmas egy helyzet volt.
A búcsúzkodás, vagyis jobban mondva a könnyes távozásnak szánt szócsata, amit a szüleimmel folytattam kielégítette a személyre szabott „lelép a gyerek itthonról” banzájt. Kisebb összeveszésnek lehet hívni azt amit mi hárman „megbeszéltünk”. Egyedül indultam az állomás felé a batyummal, ami talán egy esetleg két napig fog kitartani. Szánakozva ráztam a fejem, miközben a kapuban búcsúzkodtam az egyetlen élőlénytől – ebben a környezetben – aki egy kedves érintést megérdemelt.
-           Vigyázz magadra Nagyfiú – elérzékenyülve simítottam végig a kutya fején, aki megértően a lábamhoz dörgölőzött. Ő hiányozni fog, őszintén!

Az állomáson temérdek ember volt, mintha ingyen osztogattak volna valamit, egyszerűen mindenki odacsődült. Irritáltak, azok akiknek semmi dolguk sem volt, csak a pénteki semmittevésben gondolták megnézik, ahogy megkezdjük ezt az egész „életre szóló küldetést”. A csempe, amin a lábaim szedtem, hogy minél hamarabb elérjek a porondhoz, olyan kopott volt, hogy csak egy-egy helyen lehetett látni az eredeti mintázatot. Anyám mesélt erről, még gyerekkoromban. Azt mondta, hogy a második világháború idején ez az állomás volt azoknak a japán katonáknak a búvóhelye, akiket azért küldtek Amerikába, hogy valami információt gyűjtsenek. Halandzsa az egész! Lemerem fogadni, hogy csak egyszerűen egyik településhez sem tartozik, így senki nem érzi kötelességének, hogy felújítsa, így az idők során nem hogy csak a por kövült bele, hanem még az idő is aláírta. Kifulladva értem az emelvényhez, ahol magas, erős testalkatú – többnyire, mivel voltak elég gizdák is – férfiak voltak, így gondoltam jó helyen járok.
Alacsonynak éreztem magam, nem csak amiatt, mert már nem fértem fel a porondra, hanem amiatt is mert itt mindenki vagy 190 centiméter volt, én pedig – nem vagyok alacsony – csak 180. Az a pici is sok, és érzem, hogy ez a 10 centi még sokszor fog akadályokat állítani elém.
Kopott volt ezen a helyen minden, amire ránéztem. Még az emberek arca is kopottnak tűnt, olyan szürkésnek. Kis időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez a szürkeség a vonatból jön. Sűrű füst szállt fel a magasba beborítva mindent, ami a közelébe volt. Halványan láttam az embereket, néha pedig olyan érzésem támadt mintha szellemek közt álldogálnék arra várva, hogy a túlsúlyos vénember végre az én nevem mondja. De megnyugodtam, mikor rájöttem, hogy engem is szellemnek lehet látni a ködben.
-           Leonard Redway! – hangosan nyilallott a hang a levegőbe, majd elért hozzám is. Bohókásan néztem körbe, majd amikor újra elismételték a nevem észbe kaptam és jajgatva szóltam:
-           Én vagyok! Hahó! Itt vagyok! – kis idő után észrevettek a magas kőtömbök közt. Egy fejbólintással jelezték, hogy „felírva” így elindulhattam a vonat felé, ami a mi századunk szállította.
Egy rakáson ennyi erélyes és igényes fiatalembert még nem láttam életemben. Mindenkiről lerítt, hogy tudatosan jött ide. Egy csepp félelem, egy fikarcnyi aggodalom nem volt egyik arcán sem kivéve egyet. A tömeg végén volt egy nyeszlett fickó, aki remegve szorongatta a kis batyuját, ami még az enyémtől is kisebb lehetett. A szemei könnyesek voltak, a szája pedig annyira görbült a föld felé, hogy nem azt hittem huzatot kapott. Nem szóltam hozzá, talán azért mert féltem, vagy ki tudja, a lényeg, hogy én nem kezdeményeztem beszélgetést a fene magas fickóval, de ő helyettem megtette.
-           Látja ezt a vagont? – kérdezte tőlem remegő hangon. Óvatosan fordítottam felé a fejem, lesve a reakcióját, amikor meglátja az arcom. Nem láttam semmit rajta, ami rám bajjósló lett volna, így válaszoltam, vagyis csak bólogattam. – Ebbe utazunk 12 órán keresztül, képzelje csak!
-           Tegezz jó? Én is tegezni foglak, sokkal emberibb – szóltam neki. Meglepetten rám nézett, és láttam az arcán a döbbenetet.
-           Legyen – csak ennyit mondott, de a furcsa arckifejezés még mindig ott volt azon a sima arcán. Egy szál szőrszál sem volt rajta, olyan volt mint a kisbabák feneke. Szép fiú volt, az biztos, de nem néztem volna többnek 15-nél - talán csak azért néztem volna, mert volt vagy kétszáztíz magas. – Amikor megérkezünk a vonattal… - hangja még mindig remegett, azt hittem elsírja magát - … felpakolnak minket egy teherhajóra, képzelje!
-           Teherhajóra? – fennakadtak a szemeim, úgy reagáltam le ezt az információt, mintha egy életbevágó dolgot tudtam volna meg.
-           Arra bizony! Azzal meg elvisznek minket egy szigetre, képzelje! Közelebb leszünk Afrikához, mint Dél-Amerikához! – nem értettem, hogy honnan tudja ezeket. Arra gondoltam, hogy biztosan ezért ilyen piszok ideges, mert ennyit kell majd utaznunk és nem bírja az utazást. Nagyon örültem, hogy nem vette észre a más viselkedésem, vonásaim, arányaim, hanem ugyan úgy kezelt, mint egy férfit.
-           Mi a neve? – kérdeztem és a jobb kezem felé emeltem.
-           Ribber, Folt Ribber – mosolyogva kezet fogott velem, már nem tűnt annyira idegesnek. Nem volt erős a kézfogása, ő nem volt olyan férfi aki ezzel szeretett volna felvágni, és erre terveztem alapozni az első benyomást, hogy milyen erősen ráz kezet. Én is bemutatkoztam neki, ő pedig rögtön megkérdezte, hogy nem-e vagyok brit.
-           Nem, vagyis nem tudok róla, de ha az is vagyok nem érdekel – megrántottam a vállam, mert valóban nem érdekelt ez. Amerikában nincs normális származás, olyan, mint a kutyáknál a fajtisztaság. Ha esetleg valaki „fajtiszta” az akkor francia, spanyol vagy lengyel – aki, hátra maradt a világháborúból. Szóval, itt mindenki korcs!

~*~*~*~

Valóban úgy történt a dolog, mint ahogy az a Ribber megmondta. Viszont egyet nem említett, az pedig az volt, hogy nem csak a hajó lesz teherszállító, de a vonat is. Egy trágya szék nem volt benne, mi pedig öt óra ácsorgás után nagyon meguntuk, hogy a sötétségben álljunk. Valaki megkérdezte mielőtt elindultunk, hogy hová lehet leülni, amire a veréb, aki ránk zárta az ajtót, csak annyit felelt, hogy: „Ez is a kiképzés része faszikám!”.
Külön csapatokba lettünk osztva, hiszen összesen voltunk 100-an és minden vagonba 20-20 embert küldtek. Nyomorogtunk, néha pedig úgy összepréselődtünk, hogy levegőt alig lehetett kapni. Ribber nem került velem egy vagonba, ami egy kicsit elszomorított, mivel azzal az emberrel lehetett beszélni, így pedig ki sem nyitottam a számat.
Komor sötétség volt, olyan igazi éjfeketeség, az egyetlen hely ahonnan a világosság beszűrődött a kis rés volt, ahol az ajtót ki lehetett nyitni, így az volt az egyetlen levegőforrás is. Hamar meleg lett, így elkezdtek izzadni az emberek, én pedig a tömény hereszagtól majdnem kifordultam. Mintha vad begerjedt bikák szartak volna körém, és szagolnom kellett volna. Eszméletlenül rossz emlék, ami úgy él bennem, mintha tegnap lett volna.
Tíz óra elteltével már nem bírták a lábaim a súlyom és az egyensúlyom megtartását, így esetlenül kezdtem leereszkedni a sötétben, szorítva, hogy nehogy valamire ráüljek.
-           Hé! – mordult fel egy mély öblös hang mellőlem. Riadtan kaptam a hang fel a fejem, és vártam, hogy folytassa. – Ott a holmim!
-           Nem bánnám, ha arrébb tennéd, a holmidnak nem fáj a lába – megfogtam a táskáját és az ölébe adtam. Meg voltam elégedve a bátorságommal, ő pedig idegesen visszarakta alám. – Légy szíves!
-           Ha eddig bírtál állni, a többit is kibírod! – csak mondta a süket dumáját olyan buta fenyegető hangon, hogy rögtön tudtam nem lehet egy eszes gyerek.
-           Hagyd már leülni! – még egy hang hallatszott a sötétségből, és bár nem voltam benne biztos, hogy nekünk mondják, még is örültem neki.
-           Mit szólsz bele? – szólt vissza a hangnak a tapló, én pedig szem forgatva – bár nem látszott – jegyeztem meg, hogy:
-           Azt hittem a katonák fegyelmezettek.

Ekkor hirtelen megállt a vonat, és egy kürtből az hallatszott, hogy „utolsó pihenő”. Nevetni támadt kedvem, mikor ezt meghallottam, mivel ez a második volt, hogy megállt a vonat. A pihenő szó alatt pedig azt értik, hogy ha valakinek vizeleti, vagy székleti problémája van tömörítse be 3 percbe különben itt marad. Korrekt főleg velem szemben, aki nem tud előkapni semmit, és csak úgy állva intézni a dolgát, nem mintha kellett is volna. A vagonban kuporogva csak annyit láttam, hogy felsorakoznak az emberek egy sorba, háttal a vonatnak, két kezük maguk elé és engedik, amit engedni kell. Diszkrimináció a nőkkel szemben, de ha már elvállaltam ne nyavalyogjak!