3. Fejezet - A semmiben

  Mosolyt!

Nem beszélek félre és nem magyarázkodom, csak ott folytatom ahol abbahagytam! Azért egy kis bensőséges információ csere nem árt... Nos, megkezdődött a tanév, számomra pedig a gimnázium és lás csodát, nehezebb mint vártam. Megesik, de a lényeg, hogy az időm beosztva fogok blogolni, azaz hetente egy rész várható - nagyon szeretném, ha rutinosan menne a dolog. Kissé szégyellem magam, amiért hus-hus eltűnt pár hónap anélkül, hogy jelentkeztem volna, de eszméletlenül boldog voltam a visszajelzések láttán! Köszönöm nektek! Ha esetleg valami kérdésetek vagy élménybeszámolótok lenne - új sulisok - akkor azt nagyon szívesen olvasom!

Ölel Bennetek: Julia Boo

Kicsi bogarak repkedtek a lámpa körül, ami álmosan árasztotta magából a fényt. Olyan volt a kabin, mint azok a helyek, ahol kivégzéseket szoktak végrehajtani. Futkosott a hátamon a félelem és a kíváncsiság, hiszen az a férfi állt előttem hanyagul – inkább lengén – felöltözve, aki ismeri a családom, az apám, és ha minden igaz tudja, hogy ki is vagyok valójában.

Egy széken ücsörögtem, amíg a Százados megkereste a papírjaimat. Elképzelésem sem volt, hogy mire kellenek azok neki, de a tudatlanság hatalmával farkasszemet néztem az előttem lötyögő pohár vízzel, ami a Százados jó modoráról tanúskodott. A hajót hatalmas hullámok érhették, ezt látatlanul is tudhattam, hiszen néha egy-egy nagyobb lökésnél majdhogynem leestem a székről. A fény néhol kialudt majd visszatért, én pedig egy hatalmas gombóccal a torkomban kapaszkodtam az asztalba, ami nagyjából velem egyenlő tartást biztosított.

-           Elképesztő vihar van odakint – lépett vissza a kabinba a Százados. Tiszta víz volt, mintha csak megfürdött volna. – Nem lehet sehova bejutni, az Ezredes pedig határozottan megkért rá, hogy ne hagyjam el a kabinom, azaz neked sem lehet.

-           Talán ha most még elindulok… - a remény utolsó szálába kapaszkodva kezdtem bele a mondatomban, de amint rájöttem, hogy kis porszem vagyok ezen a hajón, jobbnak láttam csendben maradni. – Megértettem Uram!

-           Így már jobb – bólintott felém egyet. Teljesen biztos voltam abban, hogy azaz éjszaka azok közé fog tartozni, amiket nem szeretnék majd egyszer újra átélni. – Ott elalhatsz – mutatott a sarokban lévő kis matracra – vagy valami hasonlóra – én pedig fancsali arccal tekintettem a luxus patkány szállóra. Undorító szaga volt, még távolról is láttam, hogy igénytelen és vagy három emberöltőnyi ideje ott lepi be a por, ami a pokolból tört fel. Viszont a grimaszolásom nem talált megértő szemekre, így egyéb választási lehetőség híján letelepedtem a matracra, hátam pedig a bomló falnak döntöttem. A Százados vigyorgó fejjel szórakoztatta magát a szerencsétlenségemen és a finnyás hozzáállásomon, de valahogy ki kellett adnom magamból az elégtelenségemet. – Beszéltem az édesapáddal a bevonulásod előtt – tért hirtelen a lényegre. – Mindent elmondott nekem, és megkért, hogy tartsam a szemem rajtad – kezdte sorolni a dolgokat, amiket az ő meglátása szerint a tudtomra adhatott.

-           M-mindent? – kérdeztem halkan. Rám villantotta a széles mosolyát, majd lassan közelebb hajolt hozzám.

-           Mindent – suttogta az arcomba erélyesen.

-           Tudja, hogy… - óvatosan szerettem volna rátéríteni arra, hogy tudja-e a nemi beállítottságom, de magától is rájött, hogy mit akarok.

-           Tudom, hogy nő vagy, Leila – mosolyodott el. - Mindent tudok rólad, ami szükséges lehet ahhoz, hogy megvédjelek.

-           Mitől? – kérdeztem egy kicsit bátrabban. Lehet, hogy túlzásba estem, de abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy van, aki tudja még rajtam kívül azt a dolgot, amit a síromig magamban kell tartanom, megkönnyebbültem. Mintha a tonnás kő fele legördült volna vállaimról.

-           A helytől ahová megyünk – az arca komor lett, és a boldog bohókás mosoly hirtelen eltűnt az arcáról. Megértettem, bár egyáltalán nem lettem nyugodtabb tőle. „A hely”, úgy hatott, mint valami szörnyű és kegyetlen terület, ami magába foglal mindent, amit egy ember még az ellenségének sem kíván. Bíztató!

Az éjszaka hosszan telt, a sötét és nyirkos kabinban. Nyomasztó volt a bent rekedt légy elhaló zümmögését hallani, ami egyre csitulva jelezte az elmúlás hosszú perceit. Úgy éreztem magam, ahogy azok érezhetik, akik beletörődtek a halálba. Néha-néha, amikor már a tehetetlenség félig felemésztett kinyújtottam magam elé a kezeim és bágyadtan kerestem őket a koromsötétségben. A Százados nem beszélt hozzám, nem kérdezett, nem mesélt, csak álomra hajtotta a fejét és átadta magát a gondtalanságnak, ami engem is tárt karokkal várt, de valahogy nem tudtam magam rávenni, hogy átéljem ezt.

-           Alden! Azonnal jöjjön! – a nagy esőzuhogást hasította félbe a hang, ami töltve volt kétségbeesettséggel. A Százados úgy pattant ki az ágyából, mintha nem is aludt volna. Az ajtón bezubogó víz elárasztotta a padlót, és a szivacs, amin ültem teljesen elázott alattam. Nem mondta a tiszt, hogy mi történt, vagy mi fog történni, csak szólt, majd el is ment. Már éppen kérdezni szerettem volna, hogy mehetek-e én is, amikor egy fenyegető hang csapta meg a fülem.

-           Itt maradsz! – a Százados csak ennyit mondott.

Türelmesen ültem az asztalon – mivel minden máshol víz volt – és hallgattam a kinti sikolyokat, amik a világ legrettentőbb hangjai voltak.  Mind férfi torokból jöttek, de akkor jöttem rá, hogy legyen szó férfiról, vagy nőről a félelem nem válogat azok között, akikre szeretne átkot hozni. Mély, vékony és magas hangok cikáztak az esőcseppek táncparkettjén tökéletes összhangban. Fiatalság bolondság, tartja a mondás is, így az egyetlen magyarázatom arra, hogy elhagytam a kabint, ez.

Lassú, de megfontolatlan léptekkel haladtam az ajtó irányába a dülöngélő óceánjárón, és igyekeztem erős szimbiózisban maradni az egyensúlyommal. Remegve néztem ki az ajtón és a viharfelhők, amik felettem tomboltak csak úgy öntötték magukból a vízeséshez hasonlító esőcseppeket. Erősen kapaszkodtam minden kis kiálló dologba, hiszen az volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy ne zuhanjak be a vízbe.  Pár pillanat elteltével csurom vizesen haladtam tudatosan előre, bár nem láttam semmit az égszakadás miatt, tudtam, éreztem, hogy arra kell mennem.

-           Segítség! – nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit és merről hallottam, de mire harmadjára elismételték már értettem. Elképesztő orkán szél csapta fel a fedélzetre a hullámokat, amik embert nem kímélve sújtottak le minden élő és mozgó dologra. A segélykérés nem csitult, a szívem pedig egyre hevesebben kezdett el verni.

-           Merre van? – ordítottam torkom szakadtából az ismeretlenbe.

A térdemig érő vízben törtem előre, úgy, mintha minden nap ezt gyakoroltam volna. Választ viszont nem kaptam így össze-vissza bolyongtam hol jobbra, hol ballra kanyarodva. Az ilyen helyzetekben megszűnik minden körülötted és csak két dolog létezik. Az élet és a halál. A „már úgy is minden mindegy” érzés egy rossz sátán, ami tönkre tud tenni egy ép, élni akaró elmét. Az én fejemben, akkor csak az a gondolat cikázott, hogy találjam meg azt, aki segítségre szorul. Minden egyes másodperc egy éles fájdalom volt a testemben. Minden egyes pillanat után úgy éreztem, hogy elbuktam és valaki miattam halt meg. Sűrű könnyek tarkították a már amúgy is csurom vizes arcom, de erről csak én és a fellegek tudtunk. A remény utolsó leheletébe kapaszkodtam, mintha a saját életemért küzdenék. Aztán egyszer valami elkapta a lábam és szorosan a nadrágomba kapaszkodott. A hajó csaknem bedőlt a vízbe – ha ez lehetséges – magával rántva mindenkit, aki a rajta tartózkodott.

A kézhez tartozó ujjak, majdhogynem belém vésődtek így kapcsolódva hozzám. Nem láttam tovább egy méternél, mivel a víz, ami körülvett beborított mindent, amit alap esetben a szememmel csodáltam volna.

Lehajoltam és elkaptam a kezet, ami reménykedve szorongatta a lábam. Erőset rántottam rajta, majd felhúztam a testet. Meglepődtem az erőm nagyságán, hiszen nem tartottam magam egy erős egyednek… addig a pillanatig.

Elindultam a vállamra támaszkodó katonával előre a nagy ürességbe. Mintha örökké mennél, de sosem érnél célba. Őrjítő volt!

-           Forduljon jobbra – a vállamba kapaszkodva nyögdécselte ki a szavakat a még ismeretlen férfi. Remegve bólintottam, bár ez a bólintás inkább számomra volt megnyugtatás, mint neki visszajelzés. Hajam az arcomba omlott, nedvesen simogatta végig az állkapcsom a homlokomtól kezdve. Ha addig nem láttam a víztől, akkor ez még rásegített. Úgy tettem, ahogy mondta.

Jobbra térve nem érzetem volna, hogy az állapot a javuló útra tért volna. Sőt! Egyre nehezebb volt előre törnöm a már derékig érő vízben magam után ráncigálva a katonát. A hajó a jobb oldalára volt dőlve, veszélyesen közel a vízhez, mi pedig pontosan a jobb oldalon botladoztunk.

Éreztem, hogy az izmaim a hosszas erőkibocsátás után kezdik feladni. Már semmi értelmét nem láttam a továbbhaladásnak, de annak sem, hogy megálljak a vállamon pihegő sebesülttel. Lehetetlen helyzet volt…

~*~*~*~

Testem mereven nyúlt végig egy kőkemény matracon, amit talán csak viccből neveztek el matracnak, mert úgy éreztem, hogy beton támassza a hátam. Nem éreztem fájdalmat, csak a fáradtság keserű ingoványa szívott magába, így még a szemem sem bírtam rávenni arra, hogy napvilágot lássanak. Kis nyöszörgések és suttogások halk zivatara zavart a szunnyadásban, de az erőtlenségem minden kíváncsiságom felülmúlta.

-           Ezzel mi van? – egy közeli hang csapta meg a fülem. Hanyagul kérdezett, mintha csak egy zsák burgonya hogylétéről érdeklődött volna. Szánalmas volt.

-           Jól van, csak kimerült – jött a válasz, ami sokkalta szimpatikusabb volt, mint az előtte lévő hang. Ekkora már elegem volt abból, hogy hangok alapján kell beazonosítanom az embereket.

-           Melyik mentette meg a spanyol katonát? – ez alatt a kérdés alatt sem változott meg a hangneme a felfuvalkodott embernek, sőt, talán még lenézőbb is volt.

-           Ez, Uram –sejtettem, de ebből a mondatból megértettem, hogy nem csak egy tiszt és egy orvos áll felettem, hanem egy rangos-rangos tiszt és egy orvos. Hányinger kerített hatalmába mikor rájöttem, hogy a posztja miatt beszél, úgy ahogy mindenkivel. Undorítónak tartottam, hogy valaki többnek érzi magát, csak mert kapott egy rangot, kitüntetést esetleg felhatalmazást, ami több jogot ad a kezei közé. Tetves egy dolog.

Mikor erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemeim már csak én voltam a sátorban. Értetlenül néztem magamon körbe, hiszen a lábaim alatt – mikor leszálltam az ágyamról- szilárd talaj volt. Madárcsicsergés és fák susogása csapta meg a fülem. Reális választ kerestem arra, hogy egy hajón, hogy lehetséges mind ez?!

-           Á, Leonard Redway, ugye? – ismerősnek tűnő hang közeledett felém, amihez egy csontos arc is társult. Meredező kék szempár kapcsolódott az enyémhez, és egy mosoly kíséretében jobb kezem után nyúlt, majd megrázta azt. – Már csak maga maradt – vigyorgott tovább – Philippe Brown vagyok, a tábor főorvosa, lesz pár kérdésem, utána mehet az osztagához.

-           Rendben – igyekeztem visszaadni neki a lelkesedését, bár őszintén nem tudom miért volt ennyire feldobva. Talán azért mert megszabadulhatott az utolsó „betegétől” is, bár nem tűnt alattomosnak a fickó.

-           Fáj bármilyen végtagja? Karok, lábszár? – teljesen felszínes kérdések voltak, amikre mind csak a fejem ráztam, mintha kettőnk közül csak ő tudott volna beszélni. A hosszas és unalmas társalgásunk után egy jobb kezes kézfogással megköszönte az együtt működést és további jó egészséget kívánt. Feltűnően rendes volt.

~*~*~*~

Amikor kiléptem a kijáratán tudatosult bennem, hogy amíg én aludtam addig megérkeztünk a táborba, ami inkább egy paradicsomnak tűnt, mint sem kiképzésre alkalmas terepnek. De mint tudjuk, a látszat olyakor csalóka tud lenni. Botorkálva indultam megkeresni a sas madárral feltűntetett sátrat, amiben az elmondottak szerint megtudakolhattam, hogy melyik házban fogok minden egyes végigszenvedett – vagy végigsínylett – nap után alvásra hajtani a fejem.

-           Üdvözlöm Önöket a Special Camp For Heroes néven elhíresült kiképzőtáborban, aminek hollétét nemzetbiztonsági okok miatt nem árulhatom el. Minden nap hajnali 4, 9, 12, délután 18 és este 21 órakor fog megszólalni ez a hang, amit most hallanak – ekkor hirtelen egy sipításhoz hasonlítható hang szökött a levegőbe. – Hajnalban ébresztőként fog szolgálni, kilenc órakor az első étkezést, délben az második étkezést fogja jelezni, amire fél órájuk lesz, se több se kevesebb! – erőteljesen zengette meg a hangszórókból áradó üvöltés a mellkasomat. Csendesen figyeltem a magas rúdon függő kis dobozkát, amiből megállás nélkül jött az információ. – 18 órakor a nap második étkezését vezeti be, amire úgy szint fél óra áll rendelkezésükre. Este pedig a megszeghetetlen takarodó hangja lesz, ekkor minden katonának az ágyában kell lennie, jó tanácsként mondom, hogy ezt a szabályt ne szegjék meg! – homlokom ráncolva dolgoztam fel a hallottakat és kissé hitetlenkedve mosolyodtam el.

-           Esetleg valami humorosat hallott katona? – vékony hang szökött a fülembe, amikor kis szünet állt be a tábor menetrendje közlése közben. Oldalra fordítottam a fejem és meglepve, egy féloldalas mosollyal az arcomon böktem a mellettem álló fiú vállába.

-           Azt hittem valami góré – nevettem fel idétlenül.

-           Majd egy szép napon az leszek – nevetett velem a fiú. Az átlagosnál hosszabb fekete árnyalatban úszó haja volt, ami kiemelte a fehér bőrszínét. Kicsi, vékony ajkai voltak, amik olyan széles mosolyt tudtak varázsolni az arcára, amit festeni sem lehetne. – Te vagy Leonard Redway?

-           Igen – feleltem, aztán hirtelen folytattam: - Ma már annyit hallottam a nevem, hogy a büdös égnek sem tudnám elfelejteni…

-           Ó, és még mennyit fogod hallani – mindre megvolt a tökéletes válasza. Szórakozott volt, és ha fogadnom kellett volna, arra tettem volna a voksom, hogy minden percben a csínytevésen jár az agya. – Utánad küldtek, kedves szobatárs! – halványan elmosolyodott és átkarolt a vállam felett. Úgy vonultunk végig a sátorig, mint két régi jó barát, akik között a közvetlenség alap dolog. – Nos, mint látod ez nem a királyi rezidencia – vont vállat egy apró fejrázás kíséretében. – De, ha minden igaz, akkor két hónap után ágyakat is kapunk – mutatott maga köré az üres, északi esésű földre, amiken sorban matracok hevertek.

-           Én hol alszom? – szemeim összeszűkítettem és sejtelmes arccal vizslattam az előttem ide-oda lebbenő srácot. Elmosolyodott, majd leutánozta az arcmimikám.

-           Ha te tudnád, hogy milyen ijesztő vagy így! – a mutató ujjával először csak nekem fenyegetőzött, majd egy határozott mozdulattal egy fekvőhelyre mutatott. – 10-en vagyunk egy sátorban.

-           Hogyan alszunk? – láttam, hogy a kis motyóm már az ágyon pihen nagy semmittevésben. Kicsit meg volt szaggatva a vászon táska, aminek a bőr övei már olyan sok vállat küszöltek ki, hogy igazi kínzóeszközként lehetne fenntartani.

-           Hát, amióta megmentetted a Zsákost, azóta elég sokan tisztában vannak veled, ha lehet így mondani – vakarta meg a tarkóját – Ó, erről jut eszembe! Andrew Lewis Jr. vagyok – nyújtotta felém a jobbját. Nekem nem kellett bemutatkoznom, de az ő neve felettébb ismerősen csengett a számomra.

-           Andrew Lewis… - ismételtem meg. Nagy levegőt vett, és olyan testtartást vett fel, mintha csak várna valamire. - Az apád nem a nagy olajmágnás Kaliforniában? – sandítottam rá óvatosan. Kezeit maga mellé engedte, majd szépen lassan felemelte őket és megrázta a kézfejeit.

-           Deee igeeeen! – unottan válaszolt, de a hangja mintha énekelt volna – tökéletes megfogalmazás.

Andrew értelmes és szórakoztató társaságnak bizonyult, én pedig áhítattal hallgattam végig, ahogyan elmeséli nekem azt, ami velem történt csak épp nem emlékeztem rá. Elvileg megmentettem attól a bizonyos, hátborzongató és felettébb veszedelmes „biztos haláltól” a Zsákost. Hogy ki is az a Zsákos, nos, egy darabig még én magam sem tudtam. Kis idő elteltével Andrew-nak feltűnt, hogy elvesztettem a fonalat, így elregélte két elképesztően hosszú mondatban: Zsákos, egy spanyol katona, aki valami félreértés következtében került ide a bátya helyett. A becsületes neve pedig –ha jól emlékeszem – Jordi Fernandes, de mindenki csak „Zsákosnak” hívja, mivel semmi nem volt nála az induláskor csak egy ütött kopott zsák. Pár alapvető mondatot tud a nyelvünkön, Andrew szerint, de én ebben nem lennék olyan biztos, mivel amikor segítségért kiáltott nekem nem úgy tűnt mintha beszélné a nyelvet. De ki tudja…

-           Kik vannak ebben a szobában? – kérdeztem, amikor a nagy mesélés véget ért.

-           Hát, ha engem kérdezel, akkor szerintem ez itt a legnormálisabb felhozatalú sátor – suttogta oda nekem. – Szóval jobbról balra fogom mondani, készülj – vigyorgott rám, majd végigmutogatott a matracsoron. – Franco, Esteban, Jonno, én, Te, Peterson, Lawson, Holden, Mitch és ha nem tévedek, ott alszik az a furcsa alak, lehet, hogy tudod ki is Ő… Az Istenit nem jut az eszembe! - ujjait mélyen a hajába vezette és dörzsölni kezdte a fejét, majd, mint aki megvilágosodott felkiáltott. – Doyard.

-           Ismerek párat közülük – néztem végig az „ágyakon”. – Peterson az a szőke hajú fiú, aki Jonno-val volt egy kabinban a hajón?

-           Ha jól tudom igen, miért?

-           Csak érdeklődöm – vontam meg a vállam és kicsit megnyugodtam, hiszen nem megy rakás „most látom őket először” figurával leszek egy sátorban.

Mikor Andrew magamra hagyott, hogy barátkozzak meg a hellyel hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem előhalászni a táskámból egy új fehérneműt és elképesztő sebességgel hámoztam le magamról a ruháim deréktól lefelé. Már rajtam volt a fekete alsóneműm, és már a lábszáramon a nadrágom. mikor mély nevető hangokat hallottam meg a bejárat felől, amik egy pillanat alatt elhallgattak. Hátamon éreztem minden szempárt, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről…