3. Fejezet - A semmiben

  Mosolyt!

Nem beszélek félre és nem magyarázkodom, csak ott folytatom ahol abbahagytam! Azért egy kis bensőséges információ csere nem árt... Nos, megkezdődött a tanév, számomra pedig a gimnázium és lás csodát, nehezebb mint vártam. Megesik, de a lényeg, hogy az időm beosztva fogok blogolni, azaz hetente egy rész várható - nagyon szeretném, ha rutinosan menne a dolog. Kissé szégyellem magam, amiért hus-hus eltűnt pár hónap anélkül, hogy jelentkeztem volna, de eszméletlenül boldog voltam a visszajelzések láttán! Köszönöm nektek! Ha esetleg valami kérdésetek vagy élménybeszámolótok lenne - új sulisok - akkor azt nagyon szívesen olvasom!

Ölel Bennetek: Julia Boo

Kicsi bogarak repkedtek a lámpa körül, ami álmosan árasztotta magából a fényt. Olyan volt a kabin, mint azok a helyek, ahol kivégzéseket szoktak végrehajtani. Futkosott a hátamon a félelem és a kíváncsiság, hiszen az a férfi állt előttem hanyagul – inkább lengén – felöltözve, aki ismeri a családom, az apám, és ha minden igaz tudja, hogy ki is vagyok valójában.

Egy széken ücsörögtem, amíg a Százados megkereste a papírjaimat. Elképzelésem sem volt, hogy mire kellenek azok neki, de a tudatlanság hatalmával farkasszemet néztem az előttem lötyögő pohár vízzel, ami a Százados jó modoráról tanúskodott. A hajót hatalmas hullámok érhették, ezt látatlanul is tudhattam, hiszen néha egy-egy nagyobb lökésnél majdhogynem leestem a székről. A fény néhol kialudt majd visszatért, én pedig egy hatalmas gombóccal a torkomban kapaszkodtam az asztalba, ami nagyjából velem egyenlő tartást biztosított.

-           Elképesztő vihar van odakint – lépett vissza a kabinba a Százados. Tiszta víz volt, mintha csak megfürdött volna. – Nem lehet sehova bejutni, az Ezredes pedig határozottan megkért rá, hogy ne hagyjam el a kabinom, azaz neked sem lehet.

-           Talán ha most még elindulok… - a remény utolsó szálába kapaszkodva kezdtem bele a mondatomban, de amint rájöttem, hogy kis porszem vagyok ezen a hajón, jobbnak láttam csendben maradni. – Megértettem Uram!

-           Így már jobb – bólintott felém egyet. Teljesen biztos voltam abban, hogy azaz éjszaka azok közé fog tartozni, amiket nem szeretnék majd egyszer újra átélni. – Ott elalhatsz – mutatott a sarokban lévő kis matracra – vagy valami hasonlóra – én pedig fancsali arccal tekintettem a luxus patkány szállóra. Undorító szaga volt, még távolról is láttam, hogy igénytelen és vagy három emberöltőnyi ideje ott lepi be a por, ami a pokolból tört fel. Viszont a grimaszolásom nem talált megértő szemekre, így egyéb választási lehetőség híján letelepedtem a matracra, hátam pedig a bomló falnak döntöttem. A Százados vigyorgó fejjel szórakoztatta magát a szerencsétlenségemen és a finnyás hozzáállásomon, de valahogy ki kellett adnom magamból az elégtelenségemet. – Beszéltem az édesapáddal a bevonulásod előtt – tért hirtelen a lényegre. – Mindent elmondott nekem, és megkért, hogy tartsam a szemem rajtad – kezdte sorolni a dolgokat, amiket az ő meglátása szerint a tudtomra adhatott.

-           M-mindent? – kérdeztem halkan. Rám villantotta a széles mosolyát, majd lassan közelebb hajolt hozzám.

-           Mindent – suttogta az arcomba erélyesen.

-           Tudja, hogy… - óvatosan szerettem volna rátéríteni arra, hogy tudja-e a nemi beállítottságom, de magától is rájött, hogy mit akarok.

-           Tudom, hogy nő vagy, Leila – mosolyodott el. - Mindent tudok rólad, ami szükséges lehet ahhoz, hogy megvédjelek.

-           Mitől? – kérdeztem egy kicsit bátrabban. Lehet, hogy túlzásba estem, de abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy van, aki tudja még rajtam kívül azt a dolgot, amit a síromig magamban kell tartanom, megkönnyebbültem. Mintha a tonnás kő fele legördült volna vállaimról.

-           A helytől ahová megyünk – az arca komor lett, és a boldog bohókás mosoly hirtelen eltűnt az arcáról. Megértettem, bár egyáltalán nem lettem nyugodtabb tőle. „A hely”, úgy hatott, mint valami szörnyű és kegyetlen terület, ami magába foglal mindent, amit egy ember még az ellenségének sem kíván. Bíztató!

Az éjszaka hosszan telt, a sötét és nyirkos kabinban. Nyomasztó volt a bent rekedt légy elhaló zümmögését hallani, ami egyre csitulva jelezte az elmúlás hosszú perceit. Úgy éreztem magam, ahogy azok érezhetik, akik beletörődtek a halálba. Néha-néha, amikor már a tehetetlenség félig felemésztett kinyújtottam magam elé a kezeim és bágyadtan kerestem őket a koromsötétségben. A Százados nem beszélt hozzám, nem kérdezett, nem mesélt, csak álomra hajtotta a fejét és átadta magát a gondtalanságnak, ami engem is tárt karokkal várt, de valahogy nem tudtam magam rávenni, hogy átéljem ezt.

-           Alden! Azonnal jöjjön! – a nagy esőzuhogást hasította félbe a hang, ami töltve volt kétségbeesettséggel. A Százados úgy pattant ki az ágyából, mintha nem is aludt volna. Az ajtón bezubogó víz elárasztotta a padlót, és a szivacs, amin ültem teljesen elázott alattam. Nem mondta a tiszt, hogy mi történt, vagy mi fog történni, csak szólt, majd el is ment. Már éppen kérdezni szerettem volna, hogy mehetek-e én is, amikor egy fenyegető hang csapta meg a fülem.

-           Itt maradsz! – a Százados csak ennyit mondott.

Türelmesen ültem az asztalon – mivel minden máshol víz volt – és hallgattam a kinti sikolyokat, amik a világ legrettentőbb hangjai voltak.  Mind férfi torokból jöttek, de akkor jöttem rá, hogy legyen szó férfiról, vagy nőről a félelem nem válogat azok között, akikre szeretne átkot hozni. Mély, vékony és magas hangok cikáztak az esőcseppek táncparkettjén tökéletes összhangban. Fiatalság bolondság, tartja a mondás is, így az egyetlen magyarázatom arra, hogy elhagytam a kabint, ez.

Lassú, de megfontolatlan léptekkel haladtam az ajtó irányába a dülöngélő óceánjárón, és igyekeztem erős szimbiózisban maradni az egyensúlyommal. Remegve néztem ki az ajtón és a viharfelhők, amik felettem tomboltak csak úgy öntötték magukból a vízeséshez hasonlító esőcseppeket. Erősen kapaszkodtam minden kis kiálló dologba, hiszen az volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy ne zuhanjak be a vízbe.  Pár pillanat elteltével csurom vizesen haladtam tudatosan előre, bár nem láttam semmit az égszakadás miatt, tudtam, éreztem, hogy arra kell mennem.

-           Segítség! – nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit és merről hallottam, de mire harmadjára elismételték már értettem. Elképesztő orkán szél csapta fel a fedélzetre a hullámokat, amik embert nem kímélve sújtottak le minden élő és mozgó dologra. A segélykérés nem csitult, a szívem pedig egyre hevesebben kezdett el verni.

-           Merre van? – ordítottam torkom szakadtából az ismeretlenbe.

A térdemig érő vízben törtem előre, úgy, mintha minden nap ezt gyakoroltam volna. Választ viszont nem kaptam így össze-vissza bolyongtam hol jobbra, hol ballra kanyarodva. Az ilyen helyzetekben megszűnik minden körülötted és csak két dolog létezik. Az élet és a halál. A „már úgy is minden mindegy” érzés egy rossz sátán, ami tönkre tud tenni egy ép, élni akaró elmét. Az én fejemben, akkor csak az a gondolat cikázott, hogy találjam meg azt, aki segítségre szorul. Minden egyes másodperc egy éles fájdalom volt a testemben. Minden egyes pillanat után úgy éreztem, hogy elbuktam és valaki miattam halt meg. Sűrű könnyek tarkították a már amúgy is csurom vizes arcom, de erről csak én és a fellegek tudtunk. A remény utolsó leheletébe kapaszkodtam, mintha a saját életemért küzdenék. Aztán egyszer valami elkapta a lábam és szorosan a nadrágomba kapaszkodott. A hajó csaknem bedőlt a vízbe – ha ez lehetséges – magával rántva mindenkit, aki a rajta tartózkodott.

A kézhez tartozó ujjak, majdhogynem belém vésődtek így kapcsolódva hozzám. Nem láttam tovább egy méternél, mivel a víz, ami körülvett beborított mindent, amit alap esetben a szememmel csodáltam volna.

Lehajoltam és elkaptam a kezet, ami reménykedve szorongatta a lábam. Erőset rántottam rajta, majd felhúztam a testet. Meglepődtem az erőm nagyságán, hiszen nem tartottam magam egy erős egyednek… addig a pillanatig.

Elindultam a vállamra támaszkodó katonával előre a nagy ürességbe. Mintha örökké mennél, de sosem érnél célba. Őrjítő volt!

-           Forduljon jobbra – a vállamba kapaszkodva nyögdécselte ki a szavakat a még ismeretlen férfi. Remegve bólintottam, bár ez a bólintás inkább számomra volt megnyugtatás, mint neki visszajelzés. Hajam az arcomba omlott, nedvesen simogatta végig az állkapcsom a homlokomtól kezdve. Ha addig nem láttam a víztől, akkor ez még rásegített. Úgy tettem, ahogy mondta.

Jobbra térve nem érzetem volna, hogy az állapot a javuló útra tért volna. Sőt! Egyre nehezebb volt előre törnöm a már derékig érő vízben magam után ráncigálva a katonát. A hajó a jobb oldalára volt dőlve, veszélyesen közel a vízhez, mi pedig pontosan a jobb oldalon botladoztunk.

Éreztem, hogy az izmaim a hosszas erőkibocsátás után kezdik feladni. Már semmi értelmét nem láttam a továbbhaladásnak, de annak sem, hogy megálljak a vállamon pihegő sebesülttel. Lehetetlen helyzet volt…

~*~*~*~

Testem mereven nyúlt végig egy kőkemény matracon, amit talán csak viccből neveztek el matracnak, mert úgy éreztem, hogy beton támassza a hátam. Nem éreztem fájdalmat, csak a fáradtság keserű ingoványa szívott magába, így még a szemem sem bírtam rávenni arra, hogy napvilágot lássanak. Kis nyöszörgések és suttogások halk zivatara zavart a szunnyadásban, de az erőtlenségem minden kíváncsiságom felülmúlta.

-           Ezzel mi van? – egy közeli hang csapta meg a fülem. Hanyagul kérdezett, mintha csak egy zsák burgonya hogylétéről érdeklődött volna. Szánalmas volt.

-           Jól van, csak kimerült – jött a válasz, ami sokkalta szimpatikusabb volt, mint az előtte lévő hang. Ekkora már elegem volt abból, hogy hangok alapján kell beazonosítanom az embereket.

-           Melyik mentette meg a spanyol katonát? – ez alatt a kérdés alatt sem változott meg a hangneme a felfuvalkodott embernek, sőt, talán még lenézőbb is volt.

-           Ez, Uram –sejtettem, de ebből a mondatból megértettem, hogy nem csak egy tiszt és egy orvos áll felettem, hanem egy rangos-rangos tiszt és egy orvos. Hányinger kerített hatalmába mikor rájöttem, hogy a posztja miatt beszél, úgy ahogy mindenkivel. Undorítónak tartottam, hogy valaki többnek érzi magát, csak mert kapott egy rangot, kitüntetést esetleg felhatalmazást, ami több jogot ad a kezei közé. Tetves egy dolog.

Mikor erőt vettem magamon, hogy kinyissam a szemeim már csak én voltam a sátorban. Értetlenül néztem magamon körbe, hiszen a lábaim alatt – mikor leszálltam az ágyamról- szilárd talaj volt. Madárcsicsergés és fák susogása csapta meg a fülem. Reális választ kerestem arra, hogy egy hajón, hogy lehetséges mind ez?!

-           Á, Leonard Redway, ugye? – ismerősnek tűnő hang közeledett felém, amihez egy csontos arc is társult. Meredező kék szempár kapcsolódott az enyémhez, és egy mosoly kíséretében jobb kezem után nyúlt, majd megrázta azt. – Már csak maga maradt – vigyorgott tovább – Philippe Brown vagyok, a tábor főorvosa, lesz pár kérdésem, utána mehet az osztagához.

-           Rendben – igyekeztem visszaadni neki a lelkesedését, bár őszintén nem tudom miért volt ennyire feldobva. Talán azért mert megszabadulhatott az utolsó „betegétől” is, bár nem tűnt alattomosnak a fickó.

-           Fáj bármilyen végtagja? Karok, lábszár? – teljesen felszínes kérdések voltak, amikre mind csak a fejem ráztam, mintha kettőnk közül csak ő tudott volna beszélni. A hosszas és unalmas társalgásunk után egy jobb kezes kézfogással megköszönte az együtt működést és további jó egészséget kívánt. Feltűnően rendes volt.

~*~*~*~

Amikor kiléptem a kijáratán tudatosult bennem, hogy amíg én aludtam addig megérkeztünk a táborba, ami inkább egy paradicsomnak tűnt, mint sem kiképzésre alkalmas terepnek. De mint tudjuk, a látszat olyakor csalóka tud lenni. Botorkálva indultam megkeresni a sas madárral feltűntetett sátrat, amiben az elmondottak szerint megtudakolhattam, hogy melyik házban fogok minden egyes végigszenvedett – vagy végigsínylett – nap után alvásra hajtani a fejem.

-           Üdvözlöm Önöket a Special Camp For Heroes néven elhíresült kiképzőtáborban, aminek hollétét nemzetbiztonsági okok miatt nem árulhatom el. Minden nap hajnali 4, 9, 12, délután 18 és este 21 órakor fog megszólalni ez a hang, amit most hallanak – ekkor hirtelen egy sipításhoz hasonlítható hang szökött a levegőbe. – Hajnalban ébresztőként fog szolgálni, kilenc órakor az első étkezést, délben az második étkezést fogja jelezni, amire fél órájuk lesz, se több se kevesebb! – erőteljesen zengette meg a hangszórókból áradó üvöltés a mellkasomat. Csendesen figyeltem a magas rúdon függő kis dobozkát, amiből megállás nélkül jött az információ. – 18 órakor a nap második étkezését vezeti be, amire úgy szint fél óra áll rendelkezésükre. Este pedig a megszeghetetlen takarodó hangja lesz, ekkor minden katonának az ágyában kell lennie, jó tanácsként mondom, hogy ezt a szabályt ne szegjék meg! – homlokom ráncolva dolgoztam fel a hallottakat és kissé hitetlenkedve mosolyodtam el.

-           Esetleg valami humorosat hallott katona? – vékony hang szökött a fülembe, amikor kis szünet állt be a tábor menetrendje közlése közben. Oldalra fordítottam a fejem és meglepve, egy féloldalas mosollyal az arcomon böktem a mellettem álló fiú vállába.

-           Azt hittem valami góré – nevettem fel idétlenül.

-           Majd egy szép napon az leszek – nevetett velem a fiú. Az átlagosnál hosszabb fekete árnyalatban úszó haja volt, ami kiemelte a fehér bőrszínét. Kicsi, vékony ajkai voltak, amik olyan széles mosolyt tudtak varázsolni az arcára, amit festeni sem lehetne. – Te vagy Leonard Redway?

-           Igen – feleltem, aztán hirtelen folytattam: - Ma már annyit hallottam a nevem, hogy a büdös égnek sem tudnám elfelejteni…

-           Ó, és még mennyit fogod hallani – mindre megvolt a tökéletes válasza. Szórakozott volt, és ha fogadnom kellett volna, arra tettem volna a voksom, hogy minden percben a csínytevésen jár az agya. – Utánad küldtek, kedves szobatárs! – halványan elmosolyodott és átkarolt a vállam felett. Úgy vonultunk végig a sátorig, mint két régi jó barát, akik között a közvetlenség alap dolog. – Nos, mint látod ez nem a királyi rezidencia – vont vállat egy apró fejrázás kíséretében. – De, ha minden igaz, akkor két hónap után ágyakat is kapunk – mutatott maga köré az üres, északi esésű földre, amiken sorban matracok hevertek.

-           Én hol alszom? – szemeim összeszűkítettem és sejtelmes arccal vizslattam az előttem ide-oda lebbenő srácot. Elmosolyodott, majd leutánozta az arcmimikám.

-           Ha te tudnád, hogy milyen ijesztő vagy így! – a mutató ujjával először csak nekem fenyegetőzött, majd egy határozott mozdulattal egy fekvőhelyre mutatott. – 10-en vagyunk egy sátorban.

-           Hogyan alszunk? – láttam, hogy a kis motyóm már az ágyon pihen nagy semmittevésben. Kicsit meg volt szaggatva a vászon táska, aminek a bőr övei már olyan sok vállat küszöltek ki, hogy igazi kínzóeszközként lehetne fenntartani.

-           Hát, amióta megmentetted a Zsákost, azóta elég sokan tisztában vannak veled, ha lehet így mondani – vakarta meg a tarkóját – Ó, erről jut eszembe! Andrew Lewis Jr. vagyok – nyújtotta felém a jobbját. Nekem nem kellett bemutatkoznom, de az ő neve felettébb ismerősen csengett a számomra.

-           Andrew Lewis… - ismételtem meg. Nagy levegőt vett, és olyan testtartást vett fel, mintha csak várna valamire. - Az apád nem a nagy olajmágnás Kaliforniában? – sandítottam rá óvatosan. Kezeit maga mellé engedte, majd szépen lassan felemelte őket és megrázta a kézfejeit.

-           Deee igeeeen! – unottan válaszolt, de a hangja mintha énekelt volna – tökéletes megfogalmazás.

Andrew értelmes és szórakoztató társaságnak bizonyult, én pedig áhítattal hallgattam végig, ahogyan elmeséli nekem azt, ami velem történt csak épp nem emlékeztem rá. Elvileg megmentettem attól a bizonyos, hátborzongató és felettébb veszedelmes „biztos haláltól” a Zsákost. Hogy ki is az a Zsákos, nos, egy darabig még én magam sem tudtam. Kis idő elteltével Andrew-nak feltűnt, hogy elvesztettem a fonalat, így elregélte két elképesztően hosszú mondatban: Zsákos, egy spanyol katona, aki valami félreértés következtében került ide a bátya helyett. A becsületes neve pedig –ha jól emlékeszem – Jordi Fernandes, de mindenki csak „Zsákosnak” hívja, mivel semmi nem volt nála az induláskor csak egy ütött kopott zsák. Pár alapvető mondatot tud a nyelvünkön, Andrew szerint, de én ebben nem lennék olyan biztos, mivel amikor segítségért kiáltott nekem nem úgy tűnt mintha beszélné a nyelvet. De ki tudja…

-           Kik vannak ebben a szobában? – kérdeztem, amikor a nagy mesélés véget ért.

-           Hát, ha engem kérdezel, akkor szerintem ez itt a legnormálisabb felhozatalú sátor – suttogta oda nekem. – Szóval jobbról balra fogom mondani, készülj – vigyorgott rám, majd végigmutogatott a matracsoron. – Franco, Esteban, Jonno, én, Te, Peterson, Lawson, Holden, Mitch és ha nem tévedek, ott alszik az a furcsa alak, lehet, hogy tudod ki is Ő… Az Istenit nem jut az eszembe! - ujjait mélyen a hajába vezette és dörzsölni kezdte a fejét, majd, mint aki megvilágosodott felkiáltott. – Doyard.

-           Ismerek párat közülük – néztem végig az „ágyakon”. – Peterson az a szőke hajú fiú, aki Jonno-val volt egy kabinban a hajón?

-           Ha jól tudom igen, miért?

-           Csak érdeklődöm – vontam meg a vállam és kicsit megnyugodtam, hiszen nem megy rakás „most látom őket először” figurával leszek egy sátorban.

Mikor Andrew magamra hagyott, hogy barátkozzak meg a hellyel hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem előhalászni a táskámból egy új fehérneműt és elképesztő sebességgel hámoztam le magamról a ruháim deréktól lefelé. Már rajtam volt a fekete alsóneműm, és már a lábszáramon a nadrágom. mikor mély nevető hangokat hallottam meg a bejárat felől, amik egy pillanat alatt elhallgattak. Hátamon éreztem minden szempárt, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről…

Folytatás

 Mosolyt!

 
Üdvözletem szóróm szét, és igyekszem megmagyarázni minden elkésett percet egy - már agyon használt - idézettel, ami így hangzik: "Ami késik nem múlik!"

Régen jelentkeztem már, de az elfecsérelt idő alatt szorgalmasan írtam a fejezeteket, így úgy érzem, hogy fel kell tennem a kérdést. Érdekel még bennetek a folytatás? Mivel már régen nem volt fejezet, viszont nem tartok még csak a történet elején. 

Várom a válaszokat, vagy bármilyen visszajelzést :)

Ölel Bennetek: Julia Boo

2. Fejezet - A Százados

 Mosolyt!

 Itt lennék újra, a nyár elején megérkeztem a 2. fejezettel, ami az utolsó a felvezetéses kategóriában, mivel a harmadik fejetettől kezdve belecsapok a habokba. Nem tűntem el, csak nem volt lehetőségem kirakni a fejezetet, de közben szorgalmasan írtam őket word-ben. Nem tudom, hogy miért, de néhol a szövegben összemennek a betűk és elég picikék, de ezzel nem tudom mit tenni. A kinézettel kapcsolatban annyi mondandóm lenne, hogy Miss Babe megígérte nekem, hogy amint ideje lesz megoldja ezt a problémám, én pedig türelmesen várok erre. :)
Sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy a díjakkal nem fogok szenvedni - ez igazán szörnyen hangzik -, mármint, nem fogom őket kirakni, talán néha-néha egyet, mert szerintem a díjakból sok mindent meg lehet tudni az íróról. Viszont nem vagyok egy időmilliomos, így nem fogom kirakosgatni őket, ne haragudjatok. Persze nagyon-nagyon szépen köszönöm a már megkapott díjakat igazán sokat jelentenek! :)
Várom a véleményetek erről a részről! :)

Ölel Bennetek: JuliaBoo






A világ nem elég tágas ennyi embernek! Meg sem lepődtem, amikor a hatalmas teherszállítóban a nyomor tetőfokán táncikáltunk. Bár ez nem volt a világ, nekem mégis úgy tűnt itt csoportosul minden, ami a világot jelképezheti. Az emberek egytől egyig pocsékok és önzők, ha arról kel beszélni, hogy a saját kényelmük hogyan biztosítják. Nem lepődtem meg, hogy a vonatúthoz hasonlóan a hajóúton is állnom kellett, de nem kerestem magamnak a bajt, így nem mozdultam álltamból sehova – egy ideig. Kíváncsi lettem volna arra, hogy a sok arc, amit láttam mivel volt egy kis világosság, miért van itt. Az egyetlen ember, akinek tudtam mi oka van most itt szenvedni, az én voltam. A fal felé fordultam, hogy ne kelljen senki arcát se néznem, mivel mindegyik arckifejezés hasonló volt. Mintha kopírozták volna őket. A dali nagyember, akinek az üres táskája sorsa fontosabb, mint egy nő, vagyis férfi sorstársa lábai épsége – ez igazán beképzelten hangzik – szemben állt vele, így még egy okot találtam a százzal egybevéve, ami miatt semmi kedvem nem volt előre fordulni.

-           Valaki? Kártyázni? – sutyiban magam mellé pillantottam, és meglestem, hogy ki szájából csusszantak ki ezek a szavak. A húsz emberből ha jól emlékszem tíz ült és ő köztük volt, így gondoltam, nagy tekintélye lehet köztünk, pedig nem volt egy erős testalkatú ember, sőt az én szemeimnek túl esetlennek tűnt. Ülve. De amikor felállt, és mindenki fölé tornyosult hamar véleményt változtattam. Vállai átmérője bőven kétszerese volt az enyémnek, az állkapcsa pedig minden egyes levegővételénél megfeszült. Az arcán kisebb nagyobb vágások éktelenkedtek, amiket valószínűleg nem a házi kedvence hagyott ott emlékeztetőknek. Bár nem volt izmos, sem erősnek tűnő, mégis mindenki rá kapta a fejét, amint megszólalt.
-           Nem kutatták át a táskád? – tegeződtek egymás között. Úgy tettek, mintha régmúltból ismernék egymást. Felettébb furcsa volt, hiszen az én szemeimnek minden pillanatban akadt egy-egy új arc, pedig, volt elég időm a képüket tanulmányozni. 
-           Jókor voltam jó helyen – felelte, majd a kártyákat szétterítette a földön. Én csendben figyeltem, ahogy osztotta a lapokat a bátor jelentkezőknek, akik egy kört alkotva letelepedtek a kártyalapok közé. Jelentkeztem volna én, ha értettem volna ehhez a játékhoz, de sosem avattak be ebbe az elvont, függőséget okozó szenvedélybe. Ki tudja, lehet hogy jobban is jártam.

Nem telt bele sok idő, de már hangosan üvöltöztek a társaság lelkei. Hol egymást szidták, hol arra ugattak, aki nem állta a tétet. Kezdett érdekelni a dolog, így lassan – úgy hogy senki ne lássa – oda lépdeltem melléjük és érdeklődve néztem, hogy mi váltja ki belőlük ezt a hangzavart. A kör közepén – ami inkább volt egy csúf rombusz, mint kör -, a kártyatorony mellett egy halom, a hétköznapi életben jelentéktelen, tárgy pihent. Zoknik, kötszerek, befőttesüveg gumik és néhány – az évek alatt megkopott – apró pénz. Furcsa mód nem úgy néztem ezekre a dolgokra, mint jelentéktelen és haszontalan dolgokra, inkább úgy, mintha valami kincses bányából szalajtották volna őket. Mert be kellett, hogy valljam egy befőttes guminak én is igazán örültem volna.
Erélyes hangú emberek társaságában nem látják azt, aki csak néz, és nem beszél. Olyan ez, mint amikor végignézel egy hatalmas réten és a szemed csak füvet lát, majd amikor még egyszer végig pillantasz rajta, és legelteted a szemed a pázsiton – micsoda szófordulat -, feltűnnek a kis virágocskák, amik kiemelkednek a zöld „tengerből”. Na, ezek a virágok a harsány emberek, a csendes és inkább a tömeg mögé húzódó emberek, pedig a kis fűszálak.
-           Utolsó kör, aki nyer, az visz mindent – a mondat csendesen hasított végig a parázsló levegőn, és közben mindenki fülébe belopta magát. Szinte tapintani lehetett az izgalmat, ami az unalom szülötteként vibrált a levegőben. Bosszantó, hogy milyen találékonyak az emberek néha. Mialatt ott álltam a kisebb társaság közelében pár embernek megtudtam a nevét. Igazán büszke voltam magamra, mivel az én nevemet még senki nem tudta, de én már tudtam az övéjüket. Egy lépéssel előttük jártam, vagyis kettővel. Igazi kommandósnak érzetem magam. A magas férfi, aki kezdeményezte ezt a játszmát, Joseph Canno névre hallgatott, de mindenki csak Jonno-nak hívta. Kíváncsi lennék arra, hogy hogyan válogat a sors az emberek között, hogy dönti el, kinek ad és kinek nem ad becenevet. Nem volt kérdés, ő volt az aki irányította a többit, olyan tipikus vezér egyéniség volt. Semmi kétségem! Vele szemben foglalt helyet a férfi, aki szeret kötekedni és igazán odavan a táskájáért – nagyon a bögyömben maradt a dolog -, az ő neve pedig Nick Lawson volt, és őt nem ajándékozta meg az élet egy becenévvel sem, ha nem tekintjük a „seggfej” jelzőt annak – márpedig nem. A körben ült még az a fiú, mivel nem nézett ki férfinak, akit a búgó hangja után tudtam beazonosítani, ő volt az, aki felszólalt még a vonatban Lawson ellen. Ryan Holden, aki kiköpött úgy festett, mint a fejemben megalkotott kép a Zabhegyező főszereplőjéről. De talán a név miatt gondoltam csak így. Az arca kedves volt, olyan mint egy kisfiúé de az alkata, mint egy érett férfié. Már nem is tudom, hogy


hasonlíthattam össze a Zabhegyezős fiúval…
-           Holden, mutasd a kártyáid – mindenki elhalkult, és minden szempár Jonno-ra szegeződött, akinek az arcvonási olyan élesen rajzolódtak ki, mintha egy rajzfigura lenne.
-           Aki kezd, az mindig bukik – halványan elmosolyodott és letette a lapjait. Ő kezdett, és ha az ő elvét nézzük akkor bukik. Őt követte egy szőke hajú, halványkék szemű fiú, akinek olyan fehér bőre volt, mint a tej. Ő is letette a lapjait, amiken különféle figurák voltak, szív, rombusz és ezekhez hasonló alakzatúak. Csak rázta a fejét, mintha tudta volna, hogy veszített. Jonno feje ki volt pirosodva az izgalomtól, és én őszintén féltékeny voltam rá akkor. Hiszen egy ilyen – számomra – jelentéktelen dolgon ennyire tud izgulni, ennyire el tudja felejteni e miatt, hogy hol van, és hogy hová tart. Szerintem én ilyenre nem lettem volna képes.
-           Lawson? – kérdezték majdnem egyszerre a bronz bőrű férfitól. Az lassan emelte a lapjait maga elé, mintha valami nagy dologra készülne. Szánalmas lassúsággal tette le a lapokat, ezzel citerázva az „ellenségei” idegein. A szőke fiú már beletörődött a veszteségébe, de Holden nagyon szurkolt, hogy az ő lapjai legyenek a nyerők.  A halántékán kidagadt az ér, majd dobolni kezdett a kezével a térdén. Furcsa alak volt. Végül, mikor Lawson letette a lapjait, sokan felkuncogtak a nézők közül. Valószínűleg a lapok nem értek fel Holden lapjaival, mégis hatalmas körítéssel tette le őket. Kicsit sem tartottam humorosnak Lawson viselkedését, viszont velem ellentétben mindenki értékelte ezt az egész színjátszást. Mellettem egy velem egy magas izzadt, szőrös férfi figyelte a játékot hangosan hahotázva. Ez nem is lett volna idegesítő, de sikeresen elrontotta azzal, hogy megállás nélkül csak egy mondatot ismételgetett, ami így hangzott: „Ez kurva jó, esküszöm kurva jó!”. Vagy ötször megismételte ugyan azzal a hangsúllyal, mintha  megakadt volna az idő tengerében.

A figyelmem hamar Jonno-ra szállt, aki a többiekkel ellentétben még a kezében tartotta a lapjait. Az arca érzelemmentesen állta a harcot a mi pillantásainkkal szemben. Párszor körbenézett a társain, majd teljesen normálisan letett a lapjait. Lawson arca elismerősen bólintott, a többieké pedig olyan volt, mintha kőből lett volna. Feltűnés nélkül próbáltam megérteni, hogy mire volt ez a nagy meglepettség, de válaszul csak a saját zaklatott szívdobogásom kaptam. Majd amikor megláttam Holden arcát rájöttem, hogy nem ő nyerte a játszmát, a másik jelölt pedig Jonno volt.
-           Flösse van – jegyezte meg valaki a tejfelszőke fiú mögül. Jonno nem szólt semmit, nem kezdett el ordítozni és kontrollálatlanul ontani magából a büszkeségét. Csak ült a helyén semmit mondó arccal, mintha nem is ő nyert volna. Percekkel később behajolt és magához húzta a „nyereményt”. Olyan csend volt, amit még fenyítéssel sem tudtak volna elérni. Le merem fogadni voltak olyanok, akik levegőt sem mertek venni.
-           Kié a zokni? – szólalt meg végül Jonno.
-           A tiéd – jött a válasz a tömegből. Jonno csak megrázta a fejét és feltette újra a kérdést.
-           A enyém – Holden felállt és értetlenkedve lépett oda Jonno-hoz.
-           Tessék – nyújtotta oda neki a zoknit Jonno. – Egy következő meccsre – kacsintott a fiúra. Ebben a pillanatban kezdtem el tisztelni ezt az embert, ahogy mindenki körülöttem.

~*~*~*~

Semmi nem fogható a szabadsághoz. Miután a Nap eltűnt az óceán habjai mögött, és a Hold lépett a helyébe az ajtók, amik eddig fogságra ítéltek minket kinyitották kapuik és elengedtek minket.
Tömörülve nyomultunk ki a fedélzetre, olyan vággyal a friss levegőre, amit muszáj volt csillapítani. Amint az ég került a korhadt rozsdás vas fal után a fejem fölé furcsa érzés kerített a hatalmába. Mindenki szétszéledt, nem volt parancs, nem voltak szabályok, hogy mit csinálhatunk és mit nem ezen az éjszakán. Nem adtak magyarázatot semmire, amit nem bántam, mivel néha jobb kevesebbet tudni a dolgokról.
Amint kikerültem a szúfolt vállak erdőjéből, tudtam, hogy nem kell keresnem társaságot magamnak, inkább el kell kerülnöm az embereket. Különös vonzást gyakorolt rám a magányt, és nem éppen voltam ellenkezős hangulatomban. Így hát levetettem magam egy padra, közel a hajóorrhoz és hagytam, hogy a Hold az arcomba világítson. Akkor azon tűnődtem, hogy miért csak este engedtek ki minket, esetleg szeretnének elrejteni bennünket a Nap szikrázó szemei elől, hogy a Földön csak a Hold legyen az, aki tudja, hogy mi is itt vagyunk ezen a hajón?! De aztán befejeztem ezt a „személyiséget adok az égitesteknek” gondolatmenetemet, és álomra hajtottam a fejem.
-           Redway? – erőteljes hang szakította félbe az édes álmomat. Félkómásan felpattantam és egyenes háttal tisztelegni kezdtem. Szemeim épp, hogy ki bírtam nyitni a fáradtságtól. – Gyere! – mellkasáról le tudtam olvasni a rangját, és igazán büszke voltam magamra amiért cakkba vágtam magam mikor megszólított. Fegyelmezetten követtem végig a fedélzeten a magas alakot, aki nem meghazudtolva a százados posztját elképesztő gyorsasággal gyalogolt előttem. A tömeg a hajnali fények világában hirtelen elcsendesült és ránk kapta a figyelmét. Akkor kezdtem el igazán izgulni, amikor a tömegből valaki erélyesen „suttogta” ezt a mondatot: „Na ezt sem látjuk újra”. Megfagyott bennem a vér, és már bántam, hogy rám talált a Százados.
-           Nos… - csapta be maga után a kabin ajtaját. A szoba ahol voltunk egy klausztrofóbiás rémálma lett volna. – Remélem, tudod miért vagy itt – nem nézett rám, csak elkezdett öltözni. Lassan gombolta ki az ingjét és vette le magáról. Nagyot nyeltem és igyekeztem megérteni mi történik.
 – Alden Russel százados vagyok!